“Nos, Rhoda, nem akarok bunkó lenni, de ez egy rakás szar. Küzdj érte? Meg tudod csinálni? Ez nem inspiráció, ez öngyilkosság. Ha Pickles tényleg küzdene, már rég egy döglött macska lenne. Ezek hazugságunk, mi hazudunk. Gondoljatok bele, miért veszik meg az emberek ezeket a kártyákat? Azért, mert nem tudják, vagy nem merik elmondani, hogy éreznek. Mi pedig adjuk alájuk a lovat. Tudjátok mit? A pokolba ezzel az egésszel. Amerika lépjen szintet és hagyjuk őket maguktól beszélni. Úgy értem: ez mit is ír? “Gratulálok a babához.” Miért nem inkább: ”Gratulálok a babához, gondolom ennyit az esti összejövetelekről, jó volt megismerni.” És ez? A csinos szívvel az elején, gondolom, mi lehet benne: “Boldog Valentin-napot Édesem, szeretlek.” Na pont erről beszélek. Egyáltalán mi is az a szerelem? Te tudod? Vagy te? Esetleg te? Ha valaki egy ilyen kártyát adna nekem Mr. Vance, én megenném. Ezek a lapok, a filmek és a nyálas popdalok okolhatók a hazugságokért, az összetört szívekért, mindenért. Felelősek vagyunk. Én is felelős vagyok. És szerintem mi itt valami nagyon rossz dolgot művelünk. Az embereknek azokat a szavakat kellene kimondaniuk, amik belülről jönnek, nem azokat, amiket valami idegen ad a szájukba. A kifejezések, mint a szerelem, nem is érnek semmit. Bocsánat, de kilépek. Van elég szar a világban a segítségem nélkül is.”
— Tom Hansen (500 Days of Summer)
Szokásomhoz híven egy lépéssel le vagyok maradva sorozatok terén, de mindegy. Ugyanis az ABC Family új kreációjának a héten már a harmadik részét vetítik, de én még csak öt perce végeztem a pilottal. Hát izé… Nem is tudom, hol kezdjem.
Az alapsztor annyi, hogy itt van Jane, megáldva nagyszerű stílusérzékkkel, és amikor pont el akarnák árverezni házukat, lám, megtalálja álmai álláshirdetését: a Donovan Decker világmárka főnökének asszisztense lesz. Merthogy a huszonéves bátyja hónapok óta nem talál rendes munkát, ő tizenhat éves gimnazistaként oda kerül, ahová mások életük végéig szeretnének bejutni. Nos, itt rá is térnék egyből a gyenge pontjára: egyáltalán nem valósághű. Persze, ezt sejtettem már azelőtt is, mielőtt megnéztem volna, de a “hatjsunk el luxuskocsival az iskolába, írjuk meg a negyedéves tesztet, majd érjünk oda a világ vezető márkájának döntő megbeszélésére” már kicsit sok volt. Nyilván első sorban nem én meg a földhözragadt világnézetem a célközönség, de akkor is.
Egyébként végig olyan érzésem volt, mintha egy újabb kiadású, kicsit átalakított Ördög Pradát viselt néznék. Elsőre ügyetlennek tűnő asszisztens, letaszítandó, egyébként félelmetes ikonja a divatvilágnak, és még sorolhatnám. Csak hát itt a főhősnő egy mini divatikon, ebből kifolyólag már második este elviszik húszas éveiket taposó kollégái bulizni, akik közül a leghelyesebb rá is hajt. Végül is, miért ne?
Na, de nem csak kritizálni szeretném, természetesen a XXI. századi tinédzsereknek is kellenek tündérmesék, amik motiválják őket. Amúgy minőségi produkció, az ABC jó munkát végzett. Nagyon tetszik a humora, meg amúgy az alaptörténet is. Andie MacDowell remek választás főnökasszony, és a többi színészpalánta is ígéretes. Főleg a Billy-t alakító srác szimpatikus nagyon. A zenei aláfestés is remek, mindjárt neki is állok megkeresni őket.
Első sorban lánytársaimnak ajánlom a sorozatot, azon belül pedig mindenkinek, aki egy dolgozatokkal teli nap végén nem kíván mást, csak negyven percet bármiféle mély üzenet és agytekervényeket megerőltető sztori nélkül.
Mindig azt mondom, zenei téren az ember ne legyen annyira sznob, hogy csak azért nem hallgat bizonyos dalokat, mert azt már a szomszéd család is kívülről fújja (vagy pont fordítva). Bár nincs sok esélyem ezt az elvemet gyakorlatban is alkalmazni, mert manapság már csak akkor érdemes bekapcsolni a zenecsatornákat, ha az ember fejfájást akar kapni a műzajtól. Ezért is lepődtem meg elsőre, amikor a híresen Guettista ismerősöm bemutatta nekem a Foster The People-t. A három srác meg én pedig azóta annyira összemelegedtünk, hogy eljött az a pont, amikor kötelességemnek érzem pár sorban ajnározni albumukat, a Torches-t. És meg is ragadnám az alkalmat, hogy elismerésemet intézzem feléjük: bebizonyították nekem, hogy egy kis dancesebb hatástól még nem dől össze a világ, sőt…
Nem is tudom mivel kezdjem úígy, hogy negatívumokat nemigen tudok felsorakoztatni. Talán csak annyit, hogy én vártam volna legalább egy szomorú balladát a srácoktól. Persze, a melankólia az utolsó, amit az ember kinézne belőlük, de hát na… Ha majd megfulladok a saját könnyeimben, mert otthagytak az oltárnál, nem hallgathatok a végtelenségig James Blunt-ot. Ettől az egy bibitől eltekintve egyébként teljesen meg vagyok elégedve a lemezzel. Külön kiemelném a Houdini című számukat, amit amúgy már hónapok óta ismerek, de azóta le sem tudtam kattanni róla. Az újak közül pedig a Waste és a Miss You fogott meg legjobban, de persze többi is marhajó. Tipikusan olyan számok ezek, ami fel tudják spannolni az embert akár még a pokol legalsó bugyrából is. A dalszövegek minőségéről már nem is beszélve. Talán rosszul jött át, de árad belőlük a szabadságérzet, és szerintem efféle energiabombákra van szükségük manapság az embereknek.
És a végén jön az ajánlgatós rész, ugye? Nos, ebben az esetben azt mondom, mindenki hallgassa, kortól, nemtől, cipője árának függetlenül. Megéri.
Mivel az elmúlt hetekben kicsit túl sokat kellett tanulni, olyan érzés most, így túlélvén a félévet, mintha egy hosszú edzés után vizet innék. Mérges vagyok, amiért a legtöbb tanárnak szeptemberben, januárban és májusban van csak ereje osztályozni minket, így jóformán semmi javítási lehetőség nincs – tisztára mintha már itt is vizsgaidőszak lenne. Na mindegy, nem azért írok, hogy panaszkodjak, hanem mert rájöttem, hogy alig olvastam mostanság – az elmúlt két évben. Viszont mindig annyi jó könyvet látok, amit szívesen elolvasnék, szóval összeírtam egy listát. Persze, a legtöbbet köztük valószínűleg sosem fogom még a kezembe se venni, de hát jó dolog álmodozni egy ideális világról, ahol mindig van idő és lehetőség olvasni.
F. Scott Fitzergald: A nagy Gatsby
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
J. D. Salinger: A Zabhegyező
Jane Austen: Büszkeség és balítélet
Jay Asher: 13 okom volt
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el
Lauren Conrad: L.A. Candy (kis modern kiugrás, na)
Paulo Coelho: Veronika meg akar halni
Philippa Gregory: A szűz királynő szeretője
Hát nagyjából ennyi, ami elsőre eszembe jutott. Persze ezek mellett vannak még ilyen terveim, hogy angolul is nekiállni a HP-sorozatnak, megtanulni a Beatles-bibliát. A címért pedig Kosztolányi Dezsőnek jár a special thanks. Az ő műveit is beleírtam volna, de magyarokat direkt nem írtam, mert előbb-utóbb úgy is kötelezők lesznek.
Miután az év első napját nagyjából nem töltöttem mással, csakhogy az ágyamban fetrengtem meg néha kimentem enni, nem is igazán tudok miről írni. Maximum arról, hogy a múltkor rátaláltam James Morrison-ra és nagyon megszerettem. Azért gondoltam kicsit hypeolni, mert bár a videói nem is olyan elhagyatottak, errefelé mégsem ismerek senkit, aki tudná, hogy ki ő, ami kár, mert hihetetlen jó számai vannak. Amit linkeltem, az a Love Is Hard. Tessék meghallgatni, megkedvelni.
I see lovers in the streets walking,
Without a care.
They’re wearing out loud
Like there’s something in the air
Oooooh, and i don’t care
They’re treading lightly
No they, don’t sink in
There’s no tracks to follow
They don’t care where they going
Hmm
And if they’re lucky and they’ll,
They’ll get to see and if they’re
Really really lucky they’ll
Get to feel..
And it kicks so hard,
It breaks your bones.
Cuts so deep
It hits your soul.
Tears your skin and
Makes your blood flow.
It’s beter that you know,
That love is hard.
Love takes hostages,
Gives them pain.
Gives someone the power to
Hurt you again and again
Oooh, but they don’t care
And if they’re lucky and they’ll,
They’ll get to see and if they’re
Really really lucky they’ll
They’ll get to feel.
And if they’re, they’re truely blessed
And they’re get to believe
And if you’re dammed, you’ll never
Let youreself be diseased.
And it kicks so hard,
It breaks your bones.
Cuts so deep
It hits your soul.
Tears your skin and
Makes your blood flow.
It’s beter that you know,
That love is hard.
Hmmmmmmm…
Kicks so hard,
It breaks your bones.
Cuts so deep
It hits your soul.
Tears your skin and
Makes your blood flow.
It’s beter that we know..
And it kicks so hard,
It breaks your bones.
Cuts so deep
It hits your soul.
Tears your skin and
And makes your blood flow.
It’s beter that you know,
That love is hard..
Love is hard, love is hard.
If it was easy,
It wouldn’t mean nothing tough.
Gondolom mindenki sejti, mi okból írok. Nem szerettem volna, ha az ostoba eszmeszüleményeim lennének 2011 utolsó szavai, ezért nem restellek minden kedves olvasónak boldog új esztendőt és okos szilvesztert kívánni! Újévi fogadalmatok lehetőleg ne az legyen, hogy felrobbantjátok a Hollywood feliratot, sem az, hogy abbahagyjátok a blog látogatását.
Remélem mindenki úgy tölti az év utolsó napját, ahogy az neki a legjobban esik, és örömmel kezdi meg a következő 365 nap (valahol édes) szenvedést. Addig is gyűjtsétek az energiát, mert 2012-ben újra farkasszemet nézünk egymással és a posztok még értelmetlenebbek lesznek, mint eddig!
És akkor ezzel a dallal szeretnék elbúcsúzni, amit tilos kihagyni a bulirepertoárból!
Régóta szeretem azt képzelni, hogy az életem egy sorozat és én vagyok a főszereplő. Persze a fejemben kicsit minden idealizáltabb: egyikünk sem pattanásos, mindenkinek egyedi a stílusa, a kollégiumi szobánk nem olyan, mintha a hetvenes évek óta nem lett volna felújítva és a családi kávézók termékei helyett a Starbucks vállalat szolgáltatásait vesszük igénybe. Kurt Cobaint mindenki egyöntetűen isteníti és az emberek értik a popkultúrális utalásaimat. Meg hát minden velem történő esemény klisésebb, drámaibb. Bár rossz vagy sem, mostanában egyre kevesebbet kell színeznem.
A legtöbb időt amúgy azzal töltöm, hogy ezekhez a fordulatokhoz kiválasszam a megfelelő aláfestő zenét. El sem tudjátok mekkora erőfeszítést igényel egy szövegben, hangulatban odaillő dalt találni, amit még ismerek is, mert hát annyira azért még sem őrültem meg hogy drága szabadidőm feláldozva zeneszámok között kutassak.
Igazából ezt most csak azért mondtam el, mert semmi másról nem tudok írni, ezt meg mivel nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek alapon leírtam. Mondanom sem kell, a sorozatomban már túléltünk pár helyi gyilkosságot, ez a blog olvasottabb mint Perez Hiltoné és egy angol, festői kisvárosbólból írok nektek, miközben kint gigantikus pelyhekben hull a hó. De többet nem is árulok el, mert hiszek abban, hogy egy nap majd eljön a CW és megveszi életem történetét. Előre mondom, engem csak az addigra már több mint 40 éves Rachel Bilson játszhat. Ezt már akkor kitaláltam amikor Bluebell helyett még Kaliforniában süttette a hasát.
Nem szeretnék senkit azzal untatni, hogy “jaj, mekkora jó már Regina Spektor, annyira örülök, hogy idén rátaláltam”, mert jó, ha az olvasók egytizede tudná, mi fán terem. Ezért előretekintek a jövőbe, és készítek egy bakancslistát 2012-re azokból a dolgokból, amiket el akarok érni, megszerezni, változtatnom kell rajtuk (előre szólok, nem maradtam a realitás határain belül)
- le kell tennem a középfokú nyelvvizsgát angolból (majd valamikor a világvége előtt nemsokkal)
- eldönteni, mit akarok kezdeni életem hátralevő részével (sajnos az alternatív faszverést ma már nem fizetik meg annyira mint régen)
- legalább egy sorozatot tisztességesen végignézni (elsősorban a Bones-ra gondolok, miután 5 hete halogatok 3 részt, de mindig elfelejtem)
- kevesebbet használni a B betűs szót, valamint az Sz betűs szót (jelent esetben a szánalmasra gondolok)
- mindig a lehető legjobbat feltételezni az emberekről, nem beskatulyázni, sztereotipizálni, igazságtalannak tartani amiért más boldog, én meg éppen nem
- nem kampányszerűen tanulni (na persze, úgyis összejön. se…)
- összekuporgatni a pénzt egy Fujifilm S4000-re
- többet foglalkozni az öcséimmel (különben azt is elfelejtik, hogy van még egy tesójuk)
- kevesebb tumblr, helyette filmnézés
- nem minden hülyeséget, érdektelen információt kitweetelni
- megpróbálni több önbizalmat szerezni és nem “mindenki rajtam röhög” érzéssel lenni az emberek között
- valamint jobban odafigyelni másokra (mostanában túl sokszor kaptam meg, hogy csak a saját világommal vagyok elfoglalva)
- Ugyanilyen fontos, hogy találjak egy kedves, érzékeny barátot, akivel járhatok, és hogy ezentúl az alábbiak közül egyikkel se alakítsak ki romantikus kötődést: alkoholistákkal, munkaholistákkal, viszonyfóbokkal, nagyzolókkal, kukkolókkal, érzelmi fogyatékosokkal vagy perverzekkel. És főleg nem fantáziálok egy konkrét személyről, aki mindezeket megtestesíti. (bocs, még mindig a Bridget Jones hatása alatt vagyok)
Nem szeretnék sokat így szenteste reggel, csak mindenkinek boldog, békés karácsonyt kívánni mindenkinek. Remélem senkit nem ráz meg az áram az ócska fényfüzér miatt vagy senki nem nyel le egy szálkát a halászléevés közben. Köszönjétek meg Istennek, hogy lehetőségetek van ilyen mértékben ünnepelni és gondoljatok azokra, akik szűkölködve, szerényebben töltik el ezeket a napokat. Legyetek kedvesek az összes rokonnal, akkor is, ha már az idegbaj kerülget. Nem olyan nehéz az… :)
Végezetül pedig este, amikor már minden elcsendesedett és csak a karácsonyfa izzói égnek, hallgassátok meg az én kedvenc karácsonyi dalomat, a Have Yourself A Merry Little Christmas-t. Én a Tori Amos covert preferálom, de van még Chris Martin (!!), Ellie Goulding, meg hát az eredeti Frank Sinatra is többek között. Boldog Karácsonyt!
Mindenki tudja, hogy nem szerencsés utolsó napra hagyni a karácsonyi bevásárlást, mégis a legtöbbünk inkább vállalja a tömeget, a sok hülye embert és a kapkodást. Na, hát én sem vagyok ez alól kivétel.
Kisváros híján hova máshova mehetne az ember, mint a gazdaságos és széles kínálatú Tesco-ba? Mert hát egyszerűbb beszabadulni oda, összeválogatni a polcokról mindent, mint végigfutni az egész város kis házi vállalkozásait és megkeresni a különböző cuccokat. Persze így némiképp elveszik a karácsonyi készülődés varázsa, de abból kell építkeznünk amink van, ebben kell szépet keresni. Miután többnyire végeztem az ajándékvásárlással, már csak céltalanul bolyongtam a sorok között, mert nem volt kedvem kimenni a hidegbe. És akkor olyan jó volt körbenézni az embereken. A társaság egyik fele kétségbeesett arccal mondta a telefonba, hogy “akkor megnézem az Euronics-ba”, a másik meg elégedetten választott a Tesco kínálatából.
Kivételesen nem a szeme, hanem a kezében tartott Lego-s doboz fogott meg a velem szembe jövő srácban és vicces volt hallgatni a roma család eszmecseréjét az ünnepek szépségeiről “évente egyszer van ilyen, ne sajnáld rá a pénzt b*** meg”. De a közös vonás boldog-boldogtalanban, hogy mindenkiben volt egy kicsit több kedvesség, jóindulat, önzetlenség mint máskor. Senki sem vásárolt csak magának, és az összes ember szemében volt egy kis hajtás, valami örömteli megfelelési kényszer: csak holnap minden sínen legyen.
Amúgy kivétel nélkül minden 18 év feletti vásárló kosarában volt valami alkohol. Direkt figyeltem.
