Emlékeztek még a lányra, aki elhitette velünk, hogy a Barbie babák csillaga leáldozni látszik? Hogy a lányok már gitárral a kezükben, kócos hajjal és elvont stílussal is menők lehetnek? A lényeg, hogy legyünk önmagunk és érezzük jól magunkat a bőrében. Hát ja, ez volt Katy Perry 2008-ban. Most pedig egyike lett azoknak a “díváknak”, akivé én még máig esküszöm, hogy sosem akarnék válni. Én úgy látom, beszippantotta a csillogó sztárság és ez tök rossz. De hát változnak az idők, a hírnévnek ára van és én ezt kénytelen is voltam elfogadni. De azért tartsunk három perces, zenével átitatott tisztelgést a régi Katy előtt, és hallgassuk meg a valaha volt egyik legjobb számát, az I’m Still Breathing-et.
(Amúgy kevesen tudják, és talán a fenti szövegből sem éppen ez jön le, de félreértés ne essék: még most is viszonylag szeretem a zenéjét, csak megint azt a korszakomat élem, amikor megrémiszt, hogy az emberek változnak.)
Emlékszem, olyan hatéves lehettem, amikor anyukám rám parancsolt, hogy takarítsam ki a szobámat. Jobb híján azzal védekeztem, hogy aznap is két csillagot kaptam az iskolában, és ha így folytatom, úgyis lesz takarítónőm, tehát felesleges engem bemutatni az élet efféle részének – persze ez nem teljesen így játszódott.
Azóta, hála a francos megfelelési kényszeremnek, meg mert törékeny lelkem nem volt képes elviselni a kritikákat, plusz akkor még érdeklődő is voltam valamilyen szinten, sikerült betartanom a tíz éve elhangzottakat. Bekerültem egy király gimnáziumba, színvonalas oktatást tudhatok a magaménak, de a keretszámok csökkentésének hatására felvetődött bennem a kérdés, hogy akkor ennek így mi a szar értelme is van. Több ezer kortársammal egyetemben napról napra gürcölök, feláldozva az alvást, hogy kordában tartsam a jelenlegi életemet, és hogy sikerüljön a jövőben egy szebbet magaménak tudnom. Az a halvány reménysugár, hogy a holnap jobb lesz, most ugrott. Lehet, hogy mindenki helikopter és csak én vagyok hülye, de addig nem tudok nyugodtan aludni, amíg nincs valami konkrét tervem a jövővel kapcsolatban. És most jelenleg csak a valóságtól eltávolodott álmok maradtak a gimnazistáknak, akik pont nem Stephen Hawking utódjaivá akartak avanzsálni az elkövetkezendő években.
Eddig egészen reálisnak gondoltam megpályázni egy ELTE BTK kart, hogy értelmiségi fejem hozzáillő tartalmat kapjon, de most már csak a hitem marad, ami pedig egyre inkább vesztésre áll a ronda valósággal szemben.
Ilyenkor persze nem vagyok lázadó. Nem én leszek az, aki majd odaáll Hoffmann Rózsa elé és befákkol neki, sem az, aki tüntetéseket szervez. Én csak annyit tehetek, hogy háborogva visszaülök a könyveim fölé, a megcsorbított szép reményekkel. Merthogy változtatni az elképzelésemen nem fogok. Sosem úgy gondoltam az állásokra, mint holmi pénzkeresési lehetőségek. Hivatást akarok, ami reggel okot ad a felkelésre, ez pedig – csúnyán hangzik, vagy sem -, nem az, hogy kutassam a rák ellenszerét, vagy hogy sápadt arcú kölykökbe verjem bele Pascal törvényét. És azt is tudom, hogy ilyen csak a mesékben van, de én még hiszek benne, hogy ez lehetséges. Pontosabban egészen eddig hittem benne.
És végül, de nem utolsó sorban csak két dolgot szeretnék: még valóban csak tizedik osztályos vagyok, tehát nézhettek hülyének, amiért én így készítek magamnak őszhajszálakat. 2014-ig még sok víz lefolyik a Dunán, de nyilván nem lesz varázsütésre megint minden úgy, mint anno. A másik, hogy boldog születésnapot Charles Dickens! Nyilván az őseid kétszáz éve és kilenc hónapja kevésbé voltak elkeseredettek, mint én most.
Kedves Naplóm!
Először is elnézést kérek, hogy egy hétig feléd se néztem, de nagyon sok volt a dolgom, vagy csak simán nem volt semmi érdekfeszítő, amiről úgy gondolom, neked is érdekes lehet. Bár ez pár napja megváltozott, ugyanis egyik percről a másikra kaptunk a nyakunkba 30 centi havat. Én nem tartozom a bosszankodók közé, mert imádom ezt a nagy fehérséget meg az érzést, amit ez a helyzet okoz. Szombat reggel annyira jó volt végigmenni a városban és látni a sok családot, ahogy közösen lapátolják a havat a házuk elől, az apukák húzzák szánkón a gyerekeket és mindenki vidám meg meglepett a hirtelen jött időjárás miatt. Plusz a tájak, a háztetők, a havas hajak, mind-mind annyira gyönyörűek és olyan jó látni. Az egyetlen üröm az örömben annyi volt, hogy tegnap délután került megrendezésre gimnáziumunk szalagavatója, amire az osztálytársammal mi is szándékoztunk menni, főleg mert ruhatári szolgálatot is vállaltunk. Hát ja, ennél bonyolultabb sztori keveredett ki belőle, mert a pécsi vonatokat törölték, amit már az állomáson tudtunk meg, az elvileg indulás előtt két perccel. A mi autónknak éppen aznap délelőtt romlott el a szélvédője, a hó pedig úgy esett, mintha Holle anyó megint párnákat rázna vagy mi, csakhogy teljes legyen a káosz. Így az osztálytársam szülei vittek be minket, plusz egy lányt, aki szintén azzal a vonattal szeretett volna beutazni (amúgy ő éppen szalagos volt). Közben körülbelül húsz emberrel közöltük a halálos diagnózist, hogy másik módot kell választani ahhoz, hogy 2011 kulturális fővárosába eljussanak. Na mindegy, végül is kicsit több mint egy óra alatt meg is tettük ezt a 40 km-t, közbe látva szarvast, a semmi közepén baktató gyalogosokat meg ámokfutó buszsofőrt. Hát… kalandos volt, hogy mit ne mondjak. De a lényeg, hogy a tűzős-osztálytáncos műsor is király volt, hogy a bálról ne is beszéljek. Eszméletlen hangulat, sok barát, zseniális zenekar. Amúgy az énekesnő hangja teljesen olyan volt, mint Julie Simmons-é, az Automatic Loveletter frontemberéé. Ja.
(Bocsánat a kezdeti nyolcéves típusú hangvételért, az esetleges szóismétlésekért, nyelvtani hibákért vagy csak azért, mert igazából nem írtam semmi érdekeset, de túl fáradt vagyok most ahhoz, kijavítsak bármit is. Ja, meg bocs azért is, ha túl pozitív voltam, de még ahhoz sincs erőm, hogy ócsároljam ezt a kicseszett időjárást.)
Álmok. Pókhálóként szövik át az életünket, azzal a különbséggel, hogy kevesebb hasznuk van. Nem fognak legyeket, nem ijesztgetik a gyerekeket, csupán minket vezetnek félre. Elkezdünk tervezni, álmodozni, majd szép lassan egy olyan történet szereplőiként találjuk magunkat, ami könnyen elszakítható lapokra lett írva. De akkor az már nem számít, elkopott a rizikófaktor. Hatalmába kerített a gondolat, amelynek hátán ott a címke: tapasztald meg magad, hogy mennyire elérhetetlen. Így indított a szerencsejátékos is. Csak jobb életkörülményekről álmodott: most alkoholért koldul a metróállomásokon. Van, hogy nem jön össze és a lapok elszakadnak.
Mégis arra jutottam tegnap délutáni agymenésem alatt, hogy igenis szükségünk van ezekre a labilis kapaszkodókra. Szükségünk van az álmodozásra, elképzelni, mi lenne ha. Másképpen mi értelme lenne kikelni reggel az ágyból? Tűzz ki magad elé egy célt, még ha tudod is, hogy kevés vagy a megvalósításához. Szerintem a lehetetlen is csak az ember behatároltságának egyik hülyesége. Aki pedig rossz eszközökhöz folyamodik… talán ez nem itt dől el.
Péntek este nincs sok kedvem magasztos körmondatokban beszélni, szóval rögtön a lényegre térek: Lana Del Rey bizony rohadt jó. Annak ellenére, hogy magát a csajt még mindig képtelen vagyok feldolgozni és a szimpátia legkisebb jelét is érezni iránta, a stílus, amit képvisel bizony nem semmi. Első hallásra talán nehezen emészthető, de megéri időt szánni rá. A Born To Die amúgy is hosszú album lett.
Több helyen is belefutottam már abba, hogy a 2012-es évben Lana veszi át a stafétát Adele-től és ő lesz majd itt a nagy zenei valaki. Hát, én ezzel már tavaly sem értettem egyet, így a debütáló lemez meghallgatása után pedig végképp nem. Szerény véleményem szerint túl sok benne a hatvanas évek ahhoz, hogy valaha is mainstream legyen – ami persze a magunk fajta felvilágosult lelkeknek nem hiszem, hogy problémát okozna.
Nos, magáról az albumról még sok, össze nem függő gondolatom van, de idő és türelem hiányában inkább csak folytatom az általános kritizálást: a leggyengébb láncszem számomra a National Anthem, a legerősebb pedig – ha létezik ilyen metafora – az Off To The Races. A többi szimplán nagyon jó. Ami még megfogott, az a Carmen és a Summertime Sadness, ezek párszor az este folyamán sokszor lejátszásra kerültek. Pozitív élményem még, hogy így huszadik hallgatásra a Video Games is megtetszett, valamint klip nélkül a Born To Die is értékesebb. Többek között az előbb felsoroltak miatt mondtam az elején, hogy nem olyan egyszerű összebarátkozni ezzel a stílussal, de a próbálkozás nem vész kárba, higgyétek el. Szóval csak buzdítani tudok mindenkit, hogy hallgassa Lana Del Rey-t.
És hogy mi a tanulság? Először is, zenében ne előadó vagy külső alapján ítéljünk. Másodszor pedig: ne vegyetek zenei ízlést! Legyetek hipszterek és megkapjátok ingyen.
“Nos, Rhoda, nem akarok bunkó lenni, de ez egy rakás szar. Küzdj érte? Meg tudod csinálni? Ez nem inspiráció, ez öngyilkosság. Ha Pickles tényleg küzdene, már rég egy döglött macska lenne. Ezek hazugságunk, mi hazudunk. Gondoljatok bele, miért veszik meg az emberek ezeket a kártyákat? Azért, mert nem tudják, vagy nem merik elmondani, hogy éreznek. Mi pedig adjuk alájuk a lovat. Tudjátok mit? A pokolba ezzel az egésszel. Amerika lépjen szintet és hagyjuk őket maguktól beszélni. Úgy értem: ez mit is ír? “Gratulálok a babához.” Miért nem inkább: ”Gratulálok a babához, gondolom ennyit az esti összejövetelekről, jó volt megismerni.” És ez? A csinos szívvel az elején, gondolom, mi lehet benne: “Boldog Valentin-napot Édesem, szeretlek.” Na pont erről beszélek. Egyáltalán mi is az a szerelem? Te tudod? Vagy te? Esetleg te? Ha valaki egy ilyen kártyát adna nekem Mr. Vance, én megenném. Ezek a lapok, a filmek és a nyálas popdalok okolhatók a hazugságokért, az összetört szívekért, mindenért. Felelősek vagyunk. Én is felelős vagyok. És szerintem mi itt valami nagyon rossz dolgot művelünk. Az embereknek azokat a szavakat kellene kimondaniuk, amik belülről jönnek, nem azokat, amiket valami idegen ad a szájukba. A kifejezések, mint a szerelem, nem is érnek semmit. Bocsánat, de kilépek. Van elég szar a világban a segítségem nélkül is.”
— Tom Hansen (500 Days of Summer)
Szokásomhoz híven egy lépéssel le vagyok maradva sorozatok terén, de mindegy. Ugyanis az ABC Family új kreációjának a héten már a harmadik részét vetítik, de én még csak öt perce végeztem a pilottal. Hát izé… Nem is tudom, hol kezdjem.
Az alapsztor annyi, hogy itt van Jane, megáldva nagyszerű stílusérzékkkel, és amikor pont el akarnák árverezni házukat, lám, megtalálja álmai álláshirdetését: a Donovan Decker világmárka főnökének asszisztense lesz. Merthogy a huszonéves bátyja hónapok óta nem talál rendes munkát, ő tizenhat éves gimnazistaként oda kerül, ahová mások életük végéig szeretnének bejutni. Nos, itt rá is térnék egyből a gyenge pontjára: egyáltalán nem valósághű. Persze, ezt sejtettem már azelőtt is, mielőtt megnéztem volna, de a “hatjsunk el luxuskocsival az iskolába, írjuk meg a negyedéves tesztet, majd érjünk oda a világ vezető márkájának döntő megbeszélésére” már kicsit sok volt. Nyilván első sorban nem én meg a földhözragadt világnézetem a célközönség, de akkor is.
Egyébként végig olyan érzésem volt, mintha egy újabb kiadású, kicsit átalakított Ördög Pradát viselt néznék. Elsőre ügyetlennek tűnő asszisztens, letaszítandó, egyébként félelmetes ikonja a divatvilágnak, és még sorolhatnám. Csak hát itt a főhősnő egy mini divatikon, ebből kifolyólag már második este elviszik húszas éveiket taposó kollégái bulizni, akik közül a leghelyesebb rá is hajt. Végül is, miért ne?
Na, de nem csak kritizálni szeretném, természetesen a XXI. századi tinédzsereknek is kellenek tündérmesék, amik motiválják őket. Amúgy minőségi produkció, az ABC jó munkát végzett. Nagyon tetszik a humora, meg amúgy az alaptörténet is. Andie MacDowell remek választás főnökasszony, és a többi színészpalánta is ígéretes. Főleg a Billy-t alakító srác szimpatikus nagyon. A zenei aláfestés is remek, mindjárt neki is állok megkeresni őket.
Első sorban lánytársaimnak ajánlom a sorozatot, azon belül pedig mindenkinek, aki egy dolgozatokkal teli nap végén nem kíván mást, csak negyven percet bármiféle mély üzenet és agytekervényeket megerőltető sztori nélkül.
Mindig azt mondom, zenei téren az ember ne legyen annyira sznob, hogy csak azért nem hallgat bizonyos dalokat, mert azt már a szomszéd család is kívülről fújja (vagy pont fordítva). Bár nincs sok esélyem ezt az elvemet gyakorlatban is alkalmazni, mert manapság már csak akkor érdemes bekapcsolni a zenecsatornákat, ha az ember fejfájást akar kapni a műzajtól. Ezért is lepődtem meg elsőre, amikor a híresen Guettista ismerősöm bemutatta nekem a Foster The People-t. A három srác meg én pedig azóta annyira összemelegedtünk, hogy eljött az a pont, amikor kötelességemnek érzem pár sorban ajnározni albumukat, a Torches-t. És meg is ragadnám az alkalmat, hogy elismerésemet intézzem feléjük: bebizonyították nekem, hogy egy kis dancesebb hatástól még nem dől össze a világ, sőt…
Nem is tudom mivel kezdjem úígy, hogy negatívumokat nemigen tudok felsorakoztatni. Talán csak annyit, hogy én vártam volna legalább egy szomorú balladát a srácoktól. Persze, a melankólia az utolsó, amit az ember kinézne belőlük, de hát na… Ha majd megfulladok a saját könnyeimben, mert otthagytak az oltárnál, nem hallgathatok a végtelenségig James Blunt-ot. Ettől az egy bibitől eltekintve egyébként teljesen meg vagyok elégedve a lemezzel. Külön kiemelném a Houdini című számukat, amit amúgy már hónapok óta ismerek, de azóta le sem tudtam kattanni róla. Az újak közül pedig a Waste és a Miss You fogott meg legjobban, de persze többi is marhajó. Tipikusan olyan számok ezek, ami fel tudják spannolni az embert akár még a pokol legalsó bugyrából is. A dalszövegek minőségéről már nem is beszélve. Talán rosszul jött át, de árad belőlük a szabadságérzet, és szerintem efféle energiabombákra van szükségük manapság az embereknek.
És a végén jön az ajánlgatós rész, ugye? Nos, ebben az esetben azt mondom, mindenki hallgassa, kortól, nemtől, cipője árának függetlenül. Megéri.
Mivel az elmúlt hetekben kicsit túl sokat kellett tanulni, olyan érzés most, így túlélvén a félévet, mintha egy hosszú edzés után vizet innék. Mérges vagyok, amiért a legtöbb tanárnak szeptemberben, januárban és májusban van csak ereje osztályozni minket, így jóformán semmi javítási lehetőség nincs – tisztára mintha már itt is vizsgaidőszak lenne. Na mindegy, nem azért írok, hogy panaszkodjak, hanem mert rájöttem, hogy alig olvastam mostanság – az elmúlt két évben. Viszont mindig annyi jó könyvet látok, amit szívesen elolvasnék, szóval összeírtam egy listát. Persze, a legtöbbet köztük valószínűleg sosem fogom még a kezembe se venni, de hát jó dolog álmodozni egy ideális világról, ahol mindig van idő és lehetőség olvasni.
F. Scott Fitzergald: A nagy Gatsby
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
J. D. Salinger: A Zabhegyező
Jane Austen: Büszkeség és balítélet
Jay Asher: 13 okom volt
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el
Lauren Conrad: L.A. Candy (kis modern kiugrás, na)
Paulo Coelho: Veronika meg akar halni
Philippa Gregory: A szűz királynő szeretője
Hát nagyjából ennyi, ami elsőre eszembe jutott. Persze ezek mellett vannak még ilyen terveim, hogy angolul is nekiállni a HP-sorozatnak, megtanulni a Beatles-bibliát. A címért pedig Kosztolányi Dezsőnek jár a special thanks. Az ő műveit is beleírtam volna, de magyarokat direkt nem írtam, mert előbb-utóbb úgy is kötelezők lesznek.
Miután az év első napját nagyjából nem töltöttem mással, csakhogy az ágyamban fetrengtem meg néha kimentem enni, nem is igazán tudok miről írni. Maximum arról, hogy a múltkor rátaláltam James Morrison-ra és nagyon megszerettem. Azért gondoltam kicsit hypeolni, mert bár a videói nem is olyan elhagyatottak, errefelé mégsem ismerek senkit, aki tudná, hogy ki ő, ami kár, mert hihetetlen jó számai vannak. Amit linkeltem, az a Love Is Hard. Tessék meghallgatni, megkedvelni.
I see lovers in the streets walking,
Without a care.
They’re wearing out loud
Like there’s something in the air
Oooooh, and i don’t care
They’re treading lightly
No they, don’t sink in
There’s no tracks to follow
They don’t care where they going
Hmm
And if they’re lucky and they’ll,
They’ll get to see and if they’re
Really really lucky they’ll
Get to feel..
And it kicks so hard,
It breaks your bones.
Cuts so deep
It hits your soul.
Tears your skin and
Makes your blood flow.
It’s beter that you know,
That love is hard.
Love takes hostages,
Gives them pain.
Gives someone the power to
Hurt you again and again
Oooh, but they don’t care
And if they’re lucky and they’ll,
They’ll get to see and if they’re
Really really lucky they’ll
They’ll get to feel.
And if they’re, they’re truely blessed
And they’re get to believe
And if you’re dammed, you’ll never
Let youreself be diseased.
And it kicks so hard,
It breaks your bones.
Cuts so deep
It hits your soul.
Tears your skin and
Makes your blood flow.
It’s beter that you know,
That love is hard.
Hmmmmmmm…
Kicks so hard,
It breaks your bones.
Cuts so deep
It hits your soul.
Tears your skin and
Makes your blood flow.
It’s beter that we know..
And it kicks so hard,
It breaks your bones.
Cuts so deep
It hits your soul.
Tears your skin and
And makes your blood flow.
It’s beter that you know,
That love is hard..
Love is hard, love is hard.
If it was easy,
It wouldn’t mean nothing tough.
